Oiolosselôte –Exodus
1. fejezet
A zsidóknak Egyiptomból való kijöveteléről
Izrael fiainak gyarapodása és elnyomatása Egyiptomban
„Ezek, pedig az Izrael fiainak nevei, a kik Jákóbbal Égyiptomba menének; kiki az ő házanépével méne: Rúben, Simeon, Lévi és Júda; Izsakhár, Zebulon és Benjámin; Dán, Naftáli, Gád és Ásér. Mindazok a lelkek pedig, a kik Jákób ágyékából származtak vala, hetvenen valának. József pedig Égyiptomban vala."
/2Móz 1: 1-5/
A második könyv elején Mózes írása még visszautal az első könyv végére. Így tart vele kapcsolatot, s teszi lehetővé, hogy a további történéseket abból származtassuk. Továbbá így emlékeztet bennünket arra, hogy mi is volt a lényege a korábbi írásnak. Most már rátérhet arra, hogy a feltámadt emberi bűn megoldásához milyen további lépéseket szándékozik tenni az Isten. Hogyan készíti elő azt a Királyságot, amely a végső megoldást fogja nyújtani. Emlékeztet arra, hogy a tizenkettes szerkezet alapjait már lefektette. Ez a szellemi hetes és a fizikai ötös (a tökéletes fizikai) összevonásából származik. Erre fog majd épülni az a szerkezet, amely a bűnt képes gyökerestül kiirtani a megteremtett világból. Vagyis már sejthető a tökéletes társadalmi struktúra halvány körvonala. Ez azonban most épp Egyiptomba vonult, vagyis a hamis gazdasági élet központjába. A Kormányzat alapjait jelenünkben is a világ gazdasági szféráján lehet tehát megalapoznunk – ahogy ezt az Ügynöki Kézikönyv elég részletességgel tárgyalja.
„És meghala József és minden ő atyjafia és az egész nemezedék.”
/2Móz 1: 6/
Így vezeti át Mózes a történetet az előzményekből a fejleményekbe. Átugrik néhány évszázadot a történetek felgombolyításában. E néhány száz esztendőről csak néhány szót szól. Ez se valami túl biztató; viszont emlékezetünkbe idézi Istennek azt a korábbi próféciáját, melyet Ábrahámmal közölt. Vagyis, hogy az ő leszármazottai négyszáz évig szenvedni fognak idegen földön, még mielőtt valójában elfoglalnák Kánaán földét. Úgy magyarázta akkor ezt, hogy Kánaán népének a bűne még nem tölt be. Viszont nyilvánvaló, hogy a Királyság alapjául kiválasztott népet alaposan össze kellett még kovácsolnia a Teremtőnek, hogy az elég összeforrott legyen terve megvalósításához. Emberi közösséget pedig hogy lehet a leghatékonyabban összeforrasztani? Úgy, hogy közös szenvedést mér rájuk, s így kialakítják egymás közt azokat a kapcsolatokat, amelyek egymás megértését és segítését célozzák. De nézzük csak, hogyan is alakult ki ez a közös szenvedés!
„Izrael fiai, pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának, és igen-igen elhatalmazának, úgyhogy megtelék velük az ország.”
/1Móz 1: 7/
Íme, az indíték, aminek az lesz az eredménye, hogy majd szenvedniük kell. Izrael fiai akkor is, ma is bárhová kerülnek, elég bölcsek, elég szorgalmasak és elég felelősségteljesek ahhoz, hogy biztos célt helyezve életvezetésük elé, jó előrehaladást, s elégségesen bő szaporulatot tudjon felmutatni. Ezzel viszont a környező, egyéb hagyományokkal, gyengébb erkölccsel, s az élet élvezeteit hajszoló népekkel szemben ijesztővé, veszélyessé válnak. Egy idő után félni kezdenek tőlük, s vagy vissza akarják szorítani a tevékenységüket, vagy ki akarják irtani őket. Mindkettőre volt példa bőven a történelmük során. Ma sincs ez másként. Gondoljunk csak a mai világ pénzbirodalma elleni arab támadásokra és terrorizmusra. Nagyrész az is ő ellenük irányul; az ő gazdasági tevékenységük visszaszorítását célozzák (pl. 2001. 09. 11. World Trade Center!) De nézzük, Egyiptomban hogyan ijedtek meg tőlük.
„Azonközben új király támada Égyiptomban, a ki Józsefet nem ismerte vala. És monda az ő népének. Íme, az Izrael fiainak népe több és hatalmasabb nálunknál. Nosza, bánjunk okosan vele, hogy el ne sokasodjék, és az ne legyen, hogyha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát és ellenünk harczoljon, és az országból kimenjen.”
/2Móz 1: 8-10/
Tehát pontosan úgy tekintenek rájuk, mint ma. Látják, hogy igen intelligensek és szaporák. (Ugyan vannak náluk szaporább népek is, de azok nem tudják felnevelni, emberré nevelni gyermekeiket.) Így mivel Egyiptom királya az alacsonyabb rendű istenekben hisz: a világnézete is nyilván alacsonyabb rendű, mint Izraelnek, akik a Teremtőben hisznek. Így a héberek világnézete is nyilván szélesebb körű, univerzális – még ha nem is teljes. Az összetört tükörből ők jóval nagyobb és fontosabb darabot tudhatnak magukénak, mint az egyiptomi szilánkok.
"Rendelének azért fölébük robotmestereket, hogy nehéz munkákkal sanyargathassák őket. És építe a Faraónak gabonatartó városokat, Pithmotot és Ramszeszt.”
/2Móz 1: 11/
Új munkamódszert eszelt ki az új fáraó. Úgy kezdte kezelni Izraelt, mintha az a nép a rabszolgája lenne. Kegyetlen munkafelügyelőket helyezett szolgálatba, akik nap, mint nap kiadják a munkát és kíméletlenül el is végeztetik azt velük. Egy ilyen társadalmi struktúra lehetővé tette számukra, hogy ezzel az ingyen munkaerővel akár komplett városokat építhessen fel. Csupán a minimális szinten kell ellátni őket. Ők pedig igen szívós és szapora munkaerőnek bizonyulnak. Így van ez ma is a zsidókkal. Ha keményen dolgozni kell, megteszik, de ha gazdaságot kell szervezni: ahhoz is nagyon értenek. Nem szól arról a Biblia közvetlenül, hogy mely egyiptomi fáraók idejében játszódik e történet. Az azonban kitűnik, hogy az egyik város neve Ramszesz. Ez egyben egy királyi dinasztia neve is. Így nyilván valamelyik Ramszesz építhetett saját nevéről elnevezett várost.
„De minél inkább sanyargatják vala őt, annál inkább sokasodik, és annál inkább terjeszkedik vala, s félnek vala az Izrael fiaitól. Pedig kegyetlenül dolgoztaták az égyiptomiak az Izrael fiait. S kemény munkával keseriték életöket, sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden munkájokkal, melyeket kegyetlenül dolgoztatának velök.”
/2Móz 1: 12-14/
Kitűnik itt is a szívóssága ennek a népnek. Nyilvánvaló, hogy ennek a szívósságnak egyik legfontosabb oka az, hogy az igaz Istentől bírnak ígérettel, miszerint egy bizonyos időben elfoglalhatják, és birtokba vehetik azt a földet, amelyet ősatyáiknak ígért Jehova: nekik, Izrael fiainak. Ráadásul előttük volt József példája is, aki szintén nem hátrált meg az előtte álló nehézségek elől; s ennek eredményeként elnyerte egy óriási világbirodalom legfontosabb bizalmi állását. Nekik, Izrael fiainak is valami hasonlót ígért az ő Istenük:” általuk fog áldásban részesülni a föld összes nemzete”. Az a nagy felelősséggel járó remény még viszonylag fiatalon él bennük, és későbbi helytelen viselkedésük még nem mocskolta be. Még egységes népként kezelték ezt a próféciát, s igyekeztek megfelelni az ezzel kapcsolatos isteni elvárásoknak. Ezért aztán az erkölcsi tartásuk is igen magas fokra hágott. Annyira, hogy a későbbi kivonulás után egy évvel inkább már csak megfogalmazni, mint megparancsolni kellett ezt az etikai kódexet, mely majd alapjául szolgál későbbi hitvallásuknak.
„És szóla az Égyiptom királya a héber bábáknak, a kiknek, az egyiknek a neve Sitra, a másiknak Puá vala neve. És monda: mikoron héber asszonyok körül bábáskodtok, nézzetek a szülőszékre: ha fiú az, öljétek meg, ha pedig leány az, hadd éljen.”
/2Móz 1: 15-16/
Íme, az első nyilvános antiszemita megmozdulás, a zsidó nép kiirtásának első kísérlete. Nyilvánvaló, hogy az újszülött fiúk megölésével ez volt a szándékuk. A lányokat ugyanis (mivel egyébként gyönyörűek) egyiptomi férfiak vették volna feleségül. Így a zsidó nép gyakorlatilag kipusztult volna. A történelem folyamán még hányszor tettek különféle uralkodók vagy népek kísérletet arra, hogy eltöröljék ezt a népet a földről. Ha rajtuk múlt volna: bármelyiknek sikerült is volna. De szerencsére ez nem embereken állt – ha még oly magas szintű, uralkodók is voltak, mint Nabukodonozor vagy Adolf Hitler. A zsidó népet maga a Teremtő választotta ki magának tervei végrehajtásához: az emberiség süllyedésének megállításához és megfordításához, újbóli felemeléséhez. Így nem meglepő, hogy Ő maga mindig is gondoskodott arról, hogy a népe ellen elkövetett merényletek soha ne törölhessék el a föld színéről. Azonban a legkülönfélébb szenvedéseket is Ő engedélyezte (néha helyezte) elébük, hogy ezzel a választott népet is folyamatosan tisztítsa; hisz csak így válnak alkalmassá arra, hogy világméretű terveinek eszközei legyenek.
„De a bábák félék az Istent és nem cselekedének úgy, mint a Faraó parancsolta vala nékik, hanem életben hagyták vala a gyermekeket.”
/2Móz 1: 17/
Érdekes, hogy a fáraó a saját csapdájába esett. A héber asszonyok sokkal inkább alkalmasak voltak arra, hogy a szüléseket levezessék –, hiába volt már akkor olyan magas fokú az egyiptomi orvostudomány. A szülésekkel az nem igen foglalkozott, inkább csak az előkelő családok gyógyításával, illetve a halottak balzsamozásával. Így a fáraó a saját kegyetlen tervét –, mely a zsidó nép kiirtását célozta – azok, közreműködésével akarta végrehajtani, akik ellen az irányult. Ez ostobaságra és kishitűségre vall. Annál nagyobb volt a hite a bábáknak. Ők inkább hittek a láthatatlan Istenben, mint a nagyon is jól látható, de ostoba fáraóban. Így eszük ágában sem volt elősegíteniük saját nemzetük kiirtását.
„Hivatá annakokáért Égyiptom királya a bábákat és monda nékik: Miért míveltétek azt, hogy életben hagytátok a gyermekeket. A bábák pedig mondának a Faraónak: Mert a héber asszonyok nem olyanok, mint az égyiptombéliek: mert azok élet-erősek; minekelőtte a bába hozzájok eljuta, már szülnek.”
/2Móz 1: 18-19/
Egy érdekes jellemvonással találkozunk itt. Úgy tűnik, mintha a bábák hazudnának a fáraónak. Valójában igazat szólnak. Valóban életerősek a héber asszonyok, főleg azóta, hogy megtudták: fiúgyermekeiket a fáraó halálra ítélte. Így a bábák nem is sietnek hozzájuk. Sőt, ebből még rituálét is csináltak: ha még a szülés előtt a házhoz értek, a rokonok nem engedték be, csak ha már megszületett a gyermek. Így az asszonyok vagy egyedül, vagy családi segítséggel szültek. A bába már csak regisztrálta az eseményt, s ha kellett, ellátta a szövődményeit. Így védte meg az Isten a kiválasztott népet a fajirtástól: bölcs és istenhittel bíró bábákon keresztül.
„Annakokáért jót tőn Isten a bábákkal, a nép, pedig sokasodék és igen elhatalmazék. És lőn, hogy mivel a bábák félék az Istent: megépíté az ő házukat.”
/2Móz 1: 20-21/
A bábák nem közönséges asszonyok voltak. Meddők. Így gyakorlatilag egyedülállóként tengették életüket, és sokszor prostituáltak is voltak. Így valójában túl nagy tisztelet nem övezte őket sem az egyiptomiak, sem pedig saját népük körében. Azonban az a szeretet, melyet népük iránt kimutattak, arra sarkallta az Istent, hogy alkalmassá tegye őket családalapításra. Nyilván álomban vagy más körülmények igénybevételével (a világnyelv által) figyelmeztette őket e változásra. Ezután ehhez mérten kezdtek viselkedni, s egyre nagyobb tiszteletet ébresztettek saját népük férfitagjai szemében, akik idővel sorra feleségül vették őket. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy ’Isten megépítette a házukat’.
„Parancsola azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, a ki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt, pedig hagyjátok mind életben.”
/2Móz 1: 22/
Minthogy a fáraó első népirtó programja kudarcba fulladt, előhúzta tarsolyából a ’b’-tervet. Az összes egyiptomi állampolgár kötelességévé tette, hogy a héber újszülött fiúgyermekeket vessék a Nílusba, hogy ott megfulladjanak. Így akár a saját szomszédjához is bemehetett, hogy az ott esetlegesen rejtegetett újszülöttet elragadja, s megölje. Itt már csak az emberi lelkiismeret vethetett gátat ennek a borzalmas parancsnak. Ez a parancs lett majdan az alapja mintegy ezerötszáz évvel később egy másik gyilkosságsorozatnak, amit Heródes parancsára Betlehemben hajtottak végre. De Isten itt is, ott is megvédelmezte azokat, akiket akart. A szenvedés és a fájdalom pedig tovább kovácsolta az egységet a földi hatalmasságok ellen.
